Én lennék az a lány aki írni szokott?Miért?És mégis ki találta ezt ki nekem?Ez az egész csak buta betűk sorozata egy egyszerű fehér papíron.Szavak,mondatok,vesszők és pontok.Néha egy kérdés vagy felkiáltás.Honann jön ez?És miért jó ez pont nekem?
Amúgyis meg.Nem szoktam írni.A szokás az egy gyakori dolog.Vannak jó ötleteim,abszúrd fantáziám abszúrd szüleményei,de ti nem tudjátok mennyit küzdök.Hogy mennyire nehéz dolog ez az egész.Eltolom magamtól a tollat és hátradőlök a székben.A szemhélyam megereszkedik,a végtagjaim elernyednek,és a gondolatok csak pörögnek.
Úgy érzem néha saját magam ellen indítok háborút.Tudom mi a cél:az ellenség megsemmisítése.Kivonulok a harctérre,a felszerellés az oldalamon hangosan csattog,csizmám méllyre süpped a mezei sárban.A Hátam mögött és előttem erdő,kora reggel van,a madarak viáman csicseregnek.Az Ellenség hirtelen jelenik meg,a szemközti oldalon.Nem tudom megállapítani fiú e vagy lány,hogyhány éves,hogy milyen erős.De ő is egyedül van,akárcsak ÉN.A szememhez emelem a puskát és az apró lőrésbe nézek,de egyszerre minden megváltozik.Mintha az ellenség szeméből is látnám magam.Leeresztem a fegyvert és csak most veszem észre,hogy ő is pont ezt teszi.Előrelépek és ő is ezt teszi.Mi ez?Mi történik velem,hisz untánoz vagy nem is...Majd ráeszmélek.Ő én vagyok.MI vagyunk.Hatalmasat üvöltünk,ahogy csak birunk,egyszerre kát különböző hang szólal meg egymással egyetemben.Úgy ordítunk ahogy csak birunk,majd a 2 láthatatlan hang összeütközik és én ellenfeleim közé kerülök,ők szétpattannak én pedig összefolyok.Mostmár térdemre roskadva,fülemre szorított kézzel dűlöngélek előre a mező közepén,szemem annyira szorítom össze amennyire csak birom.Megint,megint egyben vagyok.A két hang még mindig visszhangként kergetőzik a fejemben,majd fölállok és lassan felpillantok.
A szobám unalmas képe fogad.Tél van, a hó ártatlanul szállingózik odakint,az ablakomban gyertya ég és a részegítő narancsillat ravaszul kúszik be minden ajtó alá.Minden olyan meghitt,az idő lelassult,lázasan billeg öreg hintaszékjében.Én az asztalomhoz ülök,vontatottan kihúzom görgős székemet és elengedem magam.
"Emelkedj felül!Menni fog!C"sak koncentrálj!"Suttogtam.
Miért van az hogy mások csak leülnek és elkezdenek írni?A végére pedig több oldalnyi anyagot tartanak a kezükben?Nekik annyira természetesen jön ez az egész?Ők nem félnek h uncsi dolgokról írnak,hogy éppen senkit sem érdekel az amit ők oldalakon án fejtegetnek?Ti ennyire bíztok magatokban?Vagy csak éppen nem stresszeletek azon hogy jót kell hogy írjatok?
A teámhoz nyúlok,a számhoz emelem és a felszállóg gőzt üldözöm.Csak fújom és fújom egyre erőteljesebben,de nem törtinék semmi,a gőz kegyetlenül dűlöngél,ő is csak játszik velem.A toll mely eddig a kezemben heverészett magától felemelkedik és elgurul az asztal bal szélébe,majd az asztal sarkán megáll és golyós végét lelógatja.
-Mégis mire vársz?-kérdezem.
-Annyiszor hagytál már cserben,most se lepődnék meg.Elfordulok,otthagyom,hagy duzzongjon csak magában.Az ablakot kityitom, a havas ablakpárkányra rakom a bögrét.Az belesüpped a zavarbaejtően fehér hóba,a kicsiny kis hópelyhek már agőz fölött elolvadnak.Esélyük sincs.Kinézek.A város kivilágítva,a nagytemplom óramutatója lustán ér át a 12esre,mély harangszó csendül fel.9 óra.Az agyam teljesen kikapcsol,már teljesen máshol járok,hiába bámulom a szánkót húzó apukát és szőkén nevetgélő kislányát a szomszéd utcában.A hús téli szél,pirosra festi az arcom és még mindig tehetetlen vagyok.A teám eddigre már langyos,beemelem,az ablakot becsukom és leteszem a bögrét az asztalra.Köré apró tócsa gyűlik,ha nem törlöm le feláztatja az asztallapot.Dehát,et mégis kit érdekel ha nem tudok semmit sem írni?
Ez csak egy,ez csak egy mellékes probléma.
