Reggel 7-re beszéltük meg a talákozót Jamesszel.Már fél órája késett.Hideg téli reggel volt,a fák ágai nehezenen hajlottak meg a tömérdek hó alatt.A Central Park korai óráiban alig találkoztam 1-2 emberrel.Az öreg néni csoszogva sétált el mellettem, botja csuszkált a jeges járdán.A kis piros kabátos kislány után fejvesztve rohant az apja,az meg csak mosolygott és egy ugrással a hóba vetette magát.Az egyik kültéri kávézóban telepedtem le,más nem volt a közelben.A fehér vassszéken majd szétfagytam.A kávé éltetően gőzölgött előttem,reményt adva arra kevéske melegségre.Felnéztem.Az óriási fehér felhő burkokként zárta le a kék eget.A nap után nem is érdemes sóvárogni.Velem szembe a korcsolyapályára azért elkezdtek szállingózni az emberek.Egy fiatal pár húzta éppen korcsolyáját lábára.A fiú szorosan a lány mellett ült.Ő szőke hajára rózsaszín gyapjúsapkát húzott,ezt egy egszerű szakadt farmerrel és és fekete kabáttal egészítette ki.A fiú immár készen,magasról nézett le rá,csibészes mosoly kisérte minden mozdulatát.
Kecsesen léptek fel a pályára,nevettek és idétlenkedtek.Boldognak tűntek,kiegyensúlyozottnak.Lendületesen forogtak a pályán hatalmas köröket hagyva maguk után.Lábbelijük mély nyomot hagyott a jég szilárd szomorúságában.Teljesen egyszerre mozogtak,egymásba kapaszkodva siklottak tovább és tovább.
Már 1 órája várakoztam mikor James feltünt.Morcosan vonszolta magát a széles járdán,majd leült mellém.
-Késtél.
Lefelé nézett,haja kocos volt és zsíros,kabátja szakadt,nadrágja egyadta sár.Fejét hirtelen emelte fel:
-Tudom.
Arca teli volt karcolással,mély sebekkel,még most is vérzett.Kiégett szemekkel bámult vissza rám.Az az őrítő kékség amire mindig is számíthattam eltünt.s helyébe sőtét rettegés ült át.
-Mi történt?
