Valamilyen sötét szobában voltam.A plafonról szines,vékony papírszalagok lógtak le.Édes illat terjengett én pedig csak járkáltam körbe és körbe.Nem tudom min járt a fejem,olyan hülye hangulatban voltam.Odalra náztem és láttam,semmi ablak nincs,semmi fény de mégsincs koromsötét.Ennek ellenére a falak tüntetően feszültek szét,mintha valaki késsel akarná széthasítani őket.Egy nagy lyuk tétovázott immár játszva a sötétséggel.Csak bámultam,földbegyökerezett lábbakkal.Mintha csak erre vártam voltna.Mintha csak ennek kellet volna megtörténnie.
Az egyik osztálytársam megjelenik és közli:Gábor meghalt.Tegnap,a háborúban.Na tessék még egy dolog amit nemértek.Háborúban?Nincs is háború!És 16 éves mit keresne a háborúban?
Újjabb kép,zokogok a földre rogyva még mindig a fénytelen helyen,már egyedül vagyok a kisírt szemű fiú is elveszik.Mostmár mindent értek.Tényleg meghalt,tényleg elment az afiú akivel hajdanán jóban voltam.Találkoztam vele nyáron,fagyit ettünk sokat nevettünk és az élet nagy dolgairól beszéltünk.Tiszteletbe tartottuk mások kéréseit,nem pletykáltunk soha és valamilyen szinten más embert is hoztunk ki egymásból.Nem bírtam felfogni.Nem lehet.Ez nem a valóság,mégis annak tűnt,kizárva a kellemes egyszereűséget és az ész érveket.
Nem,nem nem hallhatott meg zokogtam a következő helyszínen,anyámmal szemben,aki a kezemet fogta és mondogatta:később jobb lesz.De én nem akartam elhinni és nem is tudtam.Ne őt ne.Ő közel állt hozzám?Én arra számítottam,hogy majd a nagybetűs életbe találkozunk,nevetünk a gimis éveken,hogy milyen naivak voltunk,hogy akkora mi lett belőlünk és hogy jóban maradtunk!
Elment.Elment.Elment.
Kapom az értesítőt,hogy másnap lesz a temetése.Nem lehet.Ez egyszerűen nem létezik.Ilyan csak a szomorú filmekben van.Az én életemben nem történhet meg.Csak zokogok és zokogok.Sose tudtam,hogy fogom kezelni a halált,hogy majd később sírok vagy megállás nélkül bömbölök,de úgy tünik,hogy az utóbbi.
Könnyes szemmel ébredtem,zaklatottan mégis megkönnyebülve.Csak álmodtam,tényleg csak álmodtam.
