SÍNEK
-Tájékoztatjuk kedves utasainkat, hogy a menetrend szerint 17:47-kor érkező vonatunk előreláthatólag öt percet késik. Szives megértésüket köszönjük.
Hát ez remek. Ezért gyalogoltam ki a peronra ebben a borzasztó szélviharban. Mindegy is, a sálat szorosan a nyakam köré tekerem és fáradtan ülök le a mellettem álló padra. Az emberek körülöttem türelmetlenül várakoznak, a kék öltönyös férfi a headphone-ján lóg, az öreg néni fejét csóválva húzza el előttem szakadt bőröndjét, csakis a szokásos, közhelyes dolgok.
Miért nem tudnak valami érdekesebbet csinálni? Ez a várakozás olyan őrjítő, a hideg pedig pofátlanul férkőzik be a ruháim alá.
Sínek, sínek ezek olyan egyszerűek. Nincs más dolgunk, mint kitartani még egy 40-50-en évig, és elviselni az a tömérdek súlyt, amivel átsuhannak rajtuk. Oldalt mocskosak, de a szilárd, sima felületen mintha fény csillanna a tisztaság kíséretében. Szinte vonz a dolog, hogy megérintsem, hogy végighúzzam a kezem az egyik puha darabon.
De mégis mennyire néznének hülyének? Előttem van a kép.Itthagyom a kék válltáskámat,és megbabonázva,a síneket bámulva,üveges szemekkel lépdelek előre,átugrom a sárga biztonsági vonalat és tovább. A néni fejét felkapva,szinte számonkérőn ripakodik rám:- Maga mégis mit csinál?A féfi leáll a folyamatos dumálással,tátott szájjal,teljesen lemerevedve néz, nem tesz semmit.Majd a fiú a padon mellettem utánam fordul,és csak annyit mond:-Nem ez az egyetlen megoldás.Higyj nekem!Segítek!
Én csak mentegetem magam,de örültségemel leleplezve kiáltom:- De én csak a síneket akarom megérinteni!Érezni őket,úgy igazán!Habár,erre már nincs idő,hisz itt vagyok,ujjaim hegyével simítom a fénylő vasat,lecsukom a szemem,hallom a vonat kattogását,mélyet szippantok,majd oldalra fordulok és vége.Puff!
A leveleken végighasít a vonatkerék,némelyik teljesen megadva magát,félholtan száll fel a levegőbe.Beteg gondolataimtől távol, ráeszmélek,hogy az elmult négy percet megint kicsit máshol töltöttem.Seholország, mondanák a nagy álmodozók, de ez nem igaz.Ezek inkább csak egy olyan világ, olyan elmélkedései amelyeket mindig is elrejtettem.Mégis kit érdekelne ez?És mégis ki töri a fejét rajtam kivül ilyen jelentéktelen dolgokon?!Lehet, hogy valami baj van velem.Pedig nincs.Vagy mégis?
-Kecskemét, Kecskemét, állomás, köszöntjük kedves utasainkat...-és bla-bla-bla hallatszik valahonnan fentről.Odasétálok az egyik vagonhoz, lenyomom a kilincset, bemászok a legközelebbi négyesbe és rávetem magam az ülésre.A vonat nehézkesen indul el a sípszó után.A fehér ablakkereten fekete kosztömeg tombol, a hideg ráz ki tőle.Az utat folyamatos zakatolás és beazaonosíthatatlan zörgések kísérik, a táskákon cipzárak kattogása, távolabb a wc ajtó nyikorgása hallatszik.De mindezeket kizárva és félretéve húzódzkodom közelebb az ablakhoz, a lábamat a szemben lévő ülésre teszem.
Az ajótak újra bezárom.Kémlelem az alföldi tájat, a látvány velem utazik.
Hányfajta gondolat kergetőzhetett már ezeken a réteken.Hány ember problémái küzdhettek már egymással ezeken a csatatereken.De az idő múltával a szelek felkapták őket, továbbrepítették magasan a felhők felett, és ledobták egy másik szenvedőnek, hadd harcoljon most ő is egy kicsit.
-Jónapot kívánok, jegyet kérnék ellenőrzése. -szólít meg az ellenőr.Zavartan eszmélek fel.A táskámért nyúlok,majd odaadom a jegyet és a diákot.
-Köszönöm.-adja vissza.Tobábbi jó utat!
-Viszlát!-szedem őssze magam és fordulok vissza.De a táj elhagyott,az ablak bepárásodott, és a szív észre talált.
