Kézifűtéssel hűtött nádihegedűmeghajtású szerecsendióvető

A kislány a kezét melengette a fagyos, téli buszállomáson.A járdát jég és hó fedte,csúszkálva merészkedett az egyik padhoz, megemelte nehéz iskolatáskáját és ráült.Szeme csillogón, kéken virított, szőke haja angyalian keresztezte arcát.
Vele szemben a buszsofőr a fölmelegedett motorháztetőt tapogatta, hideg kezével próbálta hűteni, de ő is tudta, ez nem fog ilyen könnyen menni,és egyre csak fejét csóválta.
A kislány elé fáradtan sétált egy őszes hajú nő,csizmája barnás nyomokat hagyott a fehér talajon, oldalán egy nádihegedű díszelgett,de ennek se tokja,se semmije.Az apró szőkeség el is csodálközott ezek láttán, na meg amúgy is,a néni olyan félelmetesnek tetszett.Mikor elbicegett előtte akkor vette csak észre, hogy ez nem csak egy egyszerű nádihegedű, alján fura csavarok, tetején lila drótok forgolódtak, megállás nélkül mozogtak.A morogva asszony egyre gyorsabbra kapcsolt, a kislány új szót alkotott, nádihegedűmeghajtás.
A pici angyalka feltápászkodott ülőhelyéről és a buszmegálló 17.-es táblája felé indult.Az óriási felnőttek és a dúdolgató fiatalok sorának végén azonban egy hajléktalan, avagy az ő felfogása szerint egy szegény bácsi megálította:-Hé,te kis kökényszemű!
-Igen?-fordúlt oda kíváncsian.
-Érdekel a szerecsendióvetés?