Mmm.Most inkább átfordulok a jobb oldalamra.Nem, inkább hanyatt.Na jó, próbáljuk meg hason.Még erőlködtem pár percig a különböző testhelyzetek elsajátításával,de rájöttem,igazából már nem is vagyok álmos.Éreztem ahogya kislábujjam zsibbadása abbamarad,ahogy a selyemlepedő végleg befejezi a hullámzást és fölültem.6:30.Utoljára 3 éves koromban ébredhettem ilyen hamar.Az ablakon kinézve láttam,hogy az idő egész szép,az ég kék,a nap süt,mint a mesékben.
Április volt,már nem hordtunk téli kabátot,nem kellett a kesztyű, sapka,sál és nem zártuk merev lábainkat hosszúgatyákba.Kinyitottam az ablakot,és a friss levegő illata megbabonázott.Mintha,azt suttogta volna:ki kell jönnöd,itt vagyok,érted vagyok.Kinnt, a leveleket puhán fújta a szél,a madarak fennkökten énekeltek és én engedtem a csábításnak.Ma kell bekövetkeznie,hisz ezért jöttem vissza.A szobám falára tömérdek fénykép,képeslap,pószter és cetli volt feltűzve a múltból,a szekrényemben úriasan állt a kupi,így felkaptam ami az utamba esett, és leóvakodtam.A családom mindig is ki volt akadva a csendre.A házunk nem volt öreg,de minden ajtó,ablak,parketta recsegett,Szóval nagyon kellett vigyáznom.A titkos expedícíóra vittem magammal egy almát és egy üveg vizet,ki tudja meddig maradok ki.Felkaptam a piros kabátom,felaggattam magamra a zöld táskám és útnak indultam.Az egyetlen dolog amit szerettem a faulban,ebben a kis porfészekben, az a házunk mellleti rét volt.Ápolatlan,rendezetlen,magas,szinte combig érő fű,néhol pipacs,néhol 1 korhadozó fa,de mindez örökké szinesen és boldogan.Szerettem sétálni,de mindenek előtt szerettem egyedül lenni.Erre már rég rájöttem,hogy én és én remekül megértjük egymást.Nem veszekszünk sokat,és sok dologban hasonlítunk.
A lépteim nem vertek fel senkit,hallottam ahogy a talpam alatt ropog a fű,.Lassan az ösvényt felváltotta a magas gyep összesége,de én nem hátráltam meg,bátran haladtam előre.A cél közeledett,csak ez a hely járt a fejemben már évek óta.Még gimnazistaként találtam,Volt mikor duzzogásom és nagy gondolkodásom színpada volt,de mostmár más,kötödött hozzám,én voltam.
Akkor még sose hittem ebben az egészben,hogy valah híres festőművész lehet belőlem.Bocsánat,fesőművész nő.Sose támogatott senki,értékelni nem tudták munkáimat,de valahogy csak eljutottam idáig.Karrierem nehezen indult,mint általában az efféle irányultságú embereknek.Éltem purtiban,menekültem a lakbéres néni elől,de megtaláltak és utána minden könnyebb lett.Vettem egy belvárosi lakást,egy kiállítótermet,de az embereknek ez sem volt elég,úgy tettek mintha a művészetet rendelni lehetne,újjab és újjabb képekét sóvárogtak.Egy átlagember nem ért minket.Mi mások vagyunk.Beismerem kicsit elvontabbak,külsőleg néha rémiszőek.A baj csak az hogy a külső értékeket nem látja senki,csak az, aki közelebb mer lépni hozzád és megadja a lehetőséget arra,hogy mesimerd.Ahogy mondtam,a sok követelőzés és elvárás kezdett megőríteni,a magánéleti problémák teljesen összetörtek és egy ídő után nem festettem mást csak ezt.Ezt a varázslatos kis helyet ami csak az enyém volt.A többség nem értette,miért csak ez szerepel a listán,miért nem tudok mást alkotni,miért csak ezt, ugyanúgy ,pontról-pontra(úgy 30 pédányban).Hát én sem értettem és hazautaztam a nagyvárosból,hogy megtaláljam a válaszokat.
Igen,megérkeztem, és az illat a látvánnyal egybefonódva ejtett rabul.
Leereszkedtem a fűbe,így ülve már nem is látszottam,egy szinten találtam magam a pipacsokkal.A virágok akik annyi éven át gyötörtek.Vadvirágok.Nem ültette-kérte őket senki.Csak úgy vannak,mint én.Léteznek de könnyen elkárhoznak.Szirmaik lágyak és érzékenyek,száruk vékony,levelek nem ölelik körül.Csupaszok,s csak ez az egy kis piros gyengeség a díszük.Fiatalkorom óta vonzottak,s tekintettel rövid életükre,sose,egyetse téptem le,neghogy fájdalmat okozzak nekik.
De úgy érzem,engem most leszakítottakl,eltiltva az élettől,magamra hagyva a többi idegen virág között,s most vergődhetek.
