Sok mindenen gondolkodtam már életemben. Olyan dolgokon, amelyek mások számára lehet, hogy unalmasak vagy feleslegesek. De most ez megint,egyszerűen csak ülök, nézek ki a fejemből és úgy érzem megint a hídon állok, azon a bizonyos fadeszkás rozoga kis semmin, amit már alig tart a félresiklott életek végtelen sora. A tátongó szakadék örömmel fogad bárkit,öreget,fiatalt,örűltet,normálisat,kétségbeesettet,magagabizosat.Az a végső megoldás,sokan a vége felé azt mondják, a bejutás az áldás. Az egy biztos pont, ott már aggódni nem kell, nincs „menekvés”, nincs kivétel. De ettől még messze vagyok, valahol a boldogság és a szomorúság határán, önkénytelenül, megint. Én nem tettem semmit, csak körülöttem teszik újra, és kicibálnak a rozoga hídra. Remélem nem fognak átlökni a másik oldalra. Mert az fájdalmas, hazug, képmutató, és sokkal nehezebb. Mert én a boldogságból és megnyugvásból jövök, egyfajta stabil világból, ahol céltudatos lehettem, és elszánt.
Meguntam a régi szerepem. Nem akarok megint a „bonyolult családi életű, szomorkás, kiborult, síros, egyfolytában alkalmazkodó” lány lenni. Akit mindenki sajnál, hogy jaj de nehéz neki, pedig rendes lány, senki se gondolná, hogy mi veszi körül mert olyan kiegyensúlyozottnak tűnik.(az utóbbi az amit az ismerősök mondanak, nem pedig a barátok) És mi van ha én ezt nem akarom?Ha nem akarom a felét se a lelkemre venni annak a sok hülyeségnek ami akarva-akaratlan a szívemre vettem, vagy átéreztem. Mi lenne ha most a ti világotokat zárnám be és az enyémet lassanként teljesen kinyitnám? Nem érdekeltek. Nem érdekel ez az egész amit mutattok a résztvevőknek. Én nem vagyok az, nem játszom. Kiléptem, lassan 1 éve és az utcára hajítottam a fehér bábut, hadd lássák a többiek. Nem vagyok hajlandó ebben a képmutatásban részt venni és ne várjátok el, hogy jópofát vágjak hozzá. Lázadnék, üvöltenék legszívesebben, de nem tehetem, mert még mindig itt vagyok, és itt nincs esélyem.
Már megint falhoz láncoltok nem veszitek észre? Ettől menekülök már mióta, független akarok már lenni nem értitek? Erre vágyom 15 éves korom óta, most miért kell megint mindent elrontani? Miért kell felelőtlennek lenni? Miért kell ezt az utolsó másfél évet megnehezíteni? Még mindig nem kaptam eleget?
Az életem része vagytok. Ti vagytok a kezdőpont, a startmező, ha nem tűnt volna fel. Ti már felépítettetek valamit, de rám még pont ez vár. Én nem akarok ilyen családot. Mert ez nálam nem család. Nem is ott a probléma, hogy elvált szülök gyereke vagyok, hanem az utána lévő időszak. Nem azt mondom, hogy felnőttként, ha bármi bajom lesz nem fogok tudni az édes szüleimhez fordulni,épp ellenkezőleg, fogok. De maga az a család, amit így kaptam az nem éppen egy hetedik mennyország. Úgy érzem, van anya meg apa, na meg egy rakat imádnivaló kistestvér. Én állok a kör közepén, jobbra anya, balra apa, és a kört a sok tesó zárja le. Hogy őszinte legyek, nekem, nem számít más igazán.
Ne lökjetek át a túl oldalra könyörgöm,annyira nehéz onnan visszajönni. Az sötét és hideg, távol a könnyed kacajoktól és a boldogságtól. Az már csak múló visszhang amiért könnyezve nyúlok vissza a múltba. A villámok összecsapnak a fejem fölött az eső újra elkezd zuhogni és én tehetetlenül állok azon a bizonyos hídon, és félve nézek hátra, hogy ki jön hogy átlökjön.
