A tanóra percei lassan kóvályognak,
A diákok az anyag után sóvárognak.
A tavasz illata kecsesen repül át a telen,
Ruháját szélfúvás becézi szüntelen.
Hősnőnk haja vörös és hósszú,
Arcát ékesítí a hervadó koszórú.
Mi van hát senki se látja?
Csak az én unalmam magánya?
Minden test előre dőlve,
Szinte vár a magasztos erőre,
Ceruzák sercegnek,gondolatok peregnek,
Édes illatok a levegőben keverednek.
A tánár körbe-körbe járkál,
A feszültség az idegein mászkál.
Tündérünk az asztal tetején csillog,
Rajta ezernyi virág villog.
Hogy tanultam-e?
Nem igazán,minden csak az én hibám.
De nem fáj már semmi,
Nem tudok mit tenni.
Barátnőm mellettem csoválja fejét,
Töri magát,vaján mi jöhet még?
Majd nevet magán 1 nagyot,
Kit az összes jó érv elhagyott.
Mások székeket nyikorgatnak,
Hátul füzetet nyitogatnak
Egy fiú szelíden rácsap az asztalra,
Hát csak nem jön ki az a számolás,na.
Kétségbeesetten nyúlok a radír felé,
talán ő tudja a választ,a segély.
De ő csak kevélyen kuncog magában,
Nyugodtan,csendes mivoltában.
A precek telnek,az idő pereg,
A tündér sóhajt,a levegő merev.
Mikor lesz vége hát?
A szenvedés nem szabhat határt!
Elég mára induljunk,
Csak innen szabaduljunk.
A csengetés ködös mámora riaszt fel.
A tollat magamtól büszkén tolom el.
Öl az okos diákok szeme,
Nekik több idő kellene.
Nem végeztek teljesen,
De kell az 5-ös rendesen.
Én várok immár mosolyogva,
Megvető örömmel dalolva,
Fogom a cuccom,s sietek,
Menekülök,miként lehet.
Tündérem szelével int búcsút,
Tudja,innen nehéz a kiút.
Az édes levegőben haját lebbenti.
Őt ez az egész nem is érdekli.
